Kölcsönkenyér visszajár

Élt valamikor egy nagyságos kisasszony, s volt neki egy csinos juhászlegénye. Tetszett a kisasszonynak a juhász, de azért haragudott is rá, mert büszke volt, olyan hegyesen járt el a kastély elõtt, mintha herceg lett volna.
- No, majd móresre tanítom én õkelmét, lefaragok a fene nagy büszkeségébõl - gondolta a kisasszony.
Úgy is volt. Felöltözött huszárruhába, felnyergeltette a legjobb lovukat, aztán kilovagolt a mezõre, ahol a juhász legeltetett. Ahogy a nyáj mellé ért, leugrott a lóról, magához intette a juhászt.
- No, te juhász, most ezzel a lóval megteszed azt a dolgot, vagy különben meghalsz.
De már fogta is rá a fegyvert.
Ó, vitéz úr, már ilyet megsem tegyen velem!
- Nincs kegyelem: vagy meghalsz, vagy megteszed, amit parancsoltam.
- Ha már meg kell tenni, tegyük meg!

Ahogy a juhász kezdte a lovat hogyhíjjákolni, a ló mozgott, nem akart egy helyben állni. A juhász emg csillapította:
- Hóha, Szürke, hó! Ha már meg kell tenni, tegyük meg!
Mikor végzett vele, a huszár felugrott a lovára, elnyaragalt, mint a sebes szélvész.
Másnap reggel, mikor a kastély elõtt hajtott a juhász, hegyesen ment, mint ahogy szokta. A kisasszony meg kinyitotta az ablakot, rákiáltott gúnyosan:
- Hóha, Szürke, hó! Ha meg kell tenni, tegyük meg!
Megriadt a juhász, úgy szégyellte magát, hogy majdnem földbe bújt. Csak törte a fejét egyész nap:
- Honnan tudja a kisasszony, hogy egy lóval megtettem, hiszen ott csak egy huszár volt!
Hej, este gondolt egyet, elment a tudósasszonyhoz. Elmondta rendre, mi történt vele, és kérdezte, hogy tudná õ megszégyeníteni a kisasszonyt.
- Fiam, könnyen, nagyon könnyen, ezen ne búslakodj. Felöltözöl koldusnak, úgy mégy fel este a kastélyba szállást kérni, de tedd magad süketnek meg némának.
Másnap este úgy tett a juhász, ahogy az öregasszony meghagyta, felment a kastélyba. Hárman is fogadták: a szakácsné, a szolgálólány meg a kisasszony. Beszéltek hozzá, de õ csak hallgatott, legföljebb a kezével mutogatott. Azt mondja a kisasszony:
- De csinos ez a kolduslegény, de bizony süket is meg néma is. Ez nem tudja elmondani senkinek, ha megcsináljuk vele.
A szakácsnõ rábólintott:
- Bizony megcsinálhatnánk vele.
A szolgálólány is:
- Én is úgy gondoltam.
Végül a kisasszony zárta le a szót:
- Jól van, de az elsõség engem illet, én vagyok a ház ura.
Nem húzta-halasztotta a dolgot sokáig, magára húzta a juhászt a sötétben, de a juhász csak feküdt rajta, mint egy darab deszka.
- Szakácsné, vegyen csak egy gombostût, böködje meg jól a farát!
A szakácsné sajnálta a legényt, hát módjával döfködte a tût. A kisasszony meg elkezdte kiabálni:
- Böködje, böködje, szakácsné! Mennél jobban böködi, annál jobb!
Ahogy végeztek a koldussal, megpakolták a tarisznyáját sült hússal, süteménnyel, borral, aztán útnakerisztették.
Reggel hajtott kifelé a juhász, nagy hegyesen ballagott a kastély elõtt. A kisasszony meg rákiáltott:
- Hóha, Szürke, hó! Ha meg kell tenni, tegyük meg!
A juhász meg visszatromfolt:
- Böködje, böködje, szakácsné, mennél jobban böködi, annál jobb!
Erre a kisasszony becsapta az ablakot.
- Juj, honnan tudja ezt a juhász? A koldus süket is volt, vak is, nem mondhatta el neki.
Nem lelte otthon sehogy a helyét, kiment a juhászhoz a mezõre.
Odahívta magához:
- Te juhász, miért mondtad, hogy "Böködje, szakácsné, böködje, mennél jobban böködi, annál jobb!" - Hát a kisasszony miért mondta, hogy "Hóha, Szürke, hó, ha meg kell tenni, tegyük meg!"? - Onnan tudom, hogy a huszár én voltam.
- Hej, kisasszony, én meg onnan tudom, hogy a koldus én voltam.
- Akkor csk azt tehetjük, hogy hallgassunk a dologról mind a ketten, inkább legyünk egymásé!
Így aztán összekerültek.

Forrás: Nagy Zoltán: Póruljárt szerelmesek