Magyar népmesék
Vissza

Bolond asszony a vásáron

Volt egyszer egy gazdaember, békességben élt a feleségével, míg egyszer el nem érkezett az õszi vásár ideje.
A kocsira pakolta a fölösleges búzáját, hogy eladja, mikor az asszony elkezdett vele perlekedni:
- Üdes uram, mindig csak maga jár a vásárra? Engem soha el nem eresztene? Micsoda dolog ez?
- Jól van, asszony,elég a szóból, menjél el, ha ez a szíved vágya!
Nem kellett kétszer biztatni az asszonyt, a bakra ült, a lovak közé csapott, és elment.
A vásáron odament hozzá egy kereskedõ.
- Hogy adja a búzát?
- Ahogy megy, ahogy folyik.
- Most úgy folyik, hogy felét hitelbe, felét meg kölcsön.
- Ha úgy folyik, úgy adom.
Odaadta az asszony az összes búzáját, pénzt meg nem kaott egy árva fillért sem.
- Majd jövõre hozom a pénzt - nyugtatta a kereskedõ.
- De hogy ismerem meg magát?
- Cseréjünk ködmönt, arról majd megismerjük egymást.
Elcserélték a ködmönüket. Az asszonynak tiszta új ködmöne volt, a kereskedõnek meg egy kopott régi. Mikor hazament az asszony, az ura egybõl kérdezte:
- Eladtad mind a búzát?
- Az utolsó szemig.
- Hogy adtad?
- Felét kölcsön, felét hitelbe.
- Mikor fizet a kereskedõ?
- Majd jövõre.
- Honnan ismered meg?
- Ködmönt cseréltünk. Én odaadtam neki az újat, õ meg nekem adta ezt az ócskát.
- Nohát, most elmegyek világgá, és vissza nem fordulok addig, míg olyan bolondot nem találok, mint te vagy.
Így is tett. Vállára vette a tarisznyáját, kezébe vette a botját, és el sem búcsúzott az asszonyától, úgy elment.
Ment, mendegélt, hát egyszer éppen annak a kereskedõnek a háza elõtt haladt el, aki az õ búzáját elvitte. A kereskedõ felesége a kaput támasztotta, és barátságosan megszólította:
- Honnan, honnan, jó ember?
- Én bizony a másvilágról.
- Látta az én elsõ uramat?
- Láttam bizony.
- Mit csinál a lelkem?
- Csontokkal, deszkákkal kereskedik.
- Hogy ivszi azt a sok portékát?
- Kiskocsin húzogatja, úgy árulja.
- Jaj, a Jóisten áldja meg, visszamegy még a másvilágra?
- Vissza bizony.
- Elküldöm az uram szürke lovát magával. Elviszi-e?
- El bizony, legalább nem megyek gyalog.
Az asszony még egy hátizsákot is telepakolt. Tett bele egy jókora disznócombot, öt-hat szál kolbászt, egy egész kenyeret, italt. A végén elõkerítette az ura pipáját, dohányát is, azt i s belecsúsztatta a zsákba.
Az ember addig ácsorgott, míg meglátta a felesége új ködmönét a falra akasztva.
- Fázik is a maga ura nagyon a másvilágon, nincs rendes ruhája.
- No, van egy új ködömönünk, elviszi neki?
- El bizony.
Elvitte azt is.
Hazatért a kereskedõ, és nagyon vidámnak találta az asszonyát. Nem is állhatta meg szó nélkül.
- Mi van, de örülsz, de jó kedved van! Végre egyszer jó hangulatban talállak.
- Hogyne örülnék, mikor itt járt egy ember a másvilágról, aztán küldtem vele az elsõ uramnak ezt azt.
- Mit küldtél?
- Megpakoltam a hátizsákot.
- Semmi mást?
- Az új ködmönt, mert nagyon fázik.
- És?
- És a szürke lovat, hogy ne maga húzogassa a kiskocsit.
- Hej, az erre-arráját, merre ment a túlvilági ember?
- Arra, a hegyeknek.
- Utolérem még gyalog?
- Gyalog már nem, esetleg lóháton.
Kapta magát a kereskedõ, felpattant a másik lovára, nyargalt a hegyek felé. Az ember éppen pihent, mikor meghallotta a lódobogást. A szürke lovat egy fához kötötte, õ meg az árokpartra ült. Mikor melléért a kereskedõ, meghúzta a gyeplõt:
- Hé, ember, látott erre egy idegent szürke lóval?
- Láttam bizony.
- Messze megy-e már?
- Olyan nagyon messze még nem megy, de nem javaslom, hogy utolérje.
- Miért?
- Mert nagyon erõs ember. Hõj, annak egy másik eber semmi! égy vágja magát földhöz, hogy fel sem kel többet!
- Maga fél tõle?
- Én nem.
- Adok magának egy csomó pénzt, csak érje utol, lássa el a baját. A lovat meg vegye vissza tõle, hozza el nekem!
- Hogy érném utol gyalogosan?
- Itt a lovam, pattanjon fel rá!
A kereskedõ visszafordult gyalog. Az ember meg hazament a sok szép portékával. Otthon mondja az asszonynak:
- No, te bolond, visszahoztam a ködmönöd is, a búza árát is, meg ráadásul két szép lovat is bekötöttem az istállóba. Itt a hátizsák, készíts jó vacsorát, mert igen-igen megéheztem.
Itt a vége, fuss el véle!


Forrás: Nagy Zoltán - Pórul járt szerelmesek