SZIPÓKASZŐRŰ MIKULA Egyszer volt, hol nem volt, széles határban, északi lankák, déli dombok között, élt egyszer egy ember, ki minden idejében szipókaszőrű mikulákat tenyésztett. Hogyan, hát te nem tudod, nyájas olvasó, hogy mi fán terem a szipókaszőrű mikula?! Nem terem az se fán, se bokron, csak a nyirkos, öreg anyaföld üregeiben, mert biza az nem más, mint egy öklömnyi emlősállat. A szipókaszőrű mikula egész álló nap, és éjjel is, csak ás, meg ás, ki-be búvik a fekete göröngyök között, miközben szipókaszőrén keresztül földfeletti levegőbuborékokat és földalatti, édes nedveket szürcsölget. Földforgatás és lakmározás az élete, és ha zsigeres testecskéje elő is bukkan néha tanyájának mélységes rejtekéből, akkor sem tesz egyebet a szipókaszőrű mikula, csak morog, s vicsorog az egész világra. Hogy főhősünk mégis miért óvta, sőt szaporította ezt a mogorva férget, azt nem tudom, ám hogy nagyon szerette a szipókaszőrű mikulákat, azt váltig állíthatom. És mivel a mikulák iránt érzett, érthetetlen, mérhetetlen szeretete, és mikulaseregének hatalmas tömege közismert volt, mindenki csak úgy ismerte, hogy ő a Mikulás. Történt aztán, egy zimankós, téli reggelen, hogy a Mikuláshoz, a posta rejtekútjain keresztül, kötegnyi furcsa levél érkezett, melyben mindenki ajándékokat kért, méghozzá nem is mástól, mint tőle: a Mikulástól. És jöttek a levelek, megállíthatatlan folyamban, kesze-kusza betűk, girbe-gurba szavak, hebegve kérlelő mondatok, Mikulás barátunk pedig csak nézte, forgatta őket, tanácstalanul. - Bizonyára tévedett a postahivatal - mondták Mikulásnak, a segítőkész, kedves szomszédok -, valószínűleg összetévesztettek egy fura szokású, távoli ismeretlennel, akit szintén Mikulásnak neveznek. - Hát létezhet a világon más is rajtam kívül, kit Mikulásnak hívnak?! - tűnődött a Mikulás. - Vajon milyen lehet? Pufókán gömbölyű, szikáran szögletes, melegségesen dörmögő, hidegrázósan cincogó, kék cipőfűzős, vagy sárga gombos? Vajon ő is olyan örömmel szaporítja az aranyos mikulákat, mint szerény jómagam? És mi végre kap ennyi levelet?! Végül a Mikulás úgy döntött, felkerekedik, és megkeresi ezt a titokzatos, mesébe illő névrokont, bárhol legyen is. Elbúcsúzott hát szívének kedves mikuláitól, és elindult messzi, ismeretlen vidékek felé. Sokáig baktatott, sáros ösvényeken, kavicsos utakon, köves utcákat járva, számtalan helyen kérdezősködött, bezörgetve ajtón, és ablakon, mire végtére valahára rátalált a másik Mikulásra. A szívélyes névrokon barátságosan fogadta, és mint jó Mikuláshoz illik, jóízű étellel, hűsítő itallal, puha ágyikóval kínálta az oly régóta vándorló, fáradt Mikulást. Azt is elmesélte, hogy minden decemberben a világ valamennyi gyerekének csizmácskájába vidám ajándékokat dugdos, ezért kap megannyi köszönő, és kérő levelet, vendége pedig elmondta, miképpen tenyészti a szipókaszőrű mikulát. Megbeszélték a szipókaszőrű mikulák üregből való kicsalogatásának, és a magas ablakokban gubbasztó, picike csizmák megközelítésének fortélyait, kipróbálták, hogyan kell tápláló mikulaeledelt keverni, csavaros meglepetést csomagolni, és sokat nevettek. Miután így összeismerkedtek, és szívbéli jó barátok lettek, nehezen váltak el egymástól, de minthogy rengeteg egyéb tennivalójuk akadt, hamarosan egyik Mikulás elköszönt a másik Mikulástól, majd egyikük visszatért a szipókaszőrű mikulákhoz, másikuk pedig a picurka kiscsizmákhoz. A szipókaszőrű mikulákat tenyésztő Mikulás, otthon aprócska, piros csomagokat készített, és a mikulák üregeibe pottyantotta. Hogy mi lehetett a piros csomagokban, és örültek-e neki a morcos állatkák, azt nem tudom, de hogy a Mikulás szerette a szipókaszőrű mikulákat, azt bizton állíthatom.   Vissza a mese oldalra