Minõmese Nagyon messzi tõlünk, sok száz hernyólépésnyire innen, van egy roppant nagy, gyönyörû ország, Legminõbbia. Ebben az országban nem akárkik élnek, a legminõbbek ugyanis egytõl egyig éles eszû, fergeteges ügyességû, csodaszép, délceg emberek. Nincs is olyan nép a földön, mely hasonlatos lenne Legminõbbia népéhez, ami nem csoda, hisz a legelsõ legminõbb, Legminõbbia megalapítója, a mérhetetlen bölcsességû, halhatatlan varázsló, Minõész volt. Minõész nem élt tündöklõ kristálypalotában, pedig csak egy aprócska varázslegyintés lett volna az ára, õ inkább keresztül-kasul vándorolt Legminõbbiában. Amerre járt-kelt, minden legminõbb, aki csak találkozott vele, boldog volt, hogy megölelheti a nagy Minõészt, a legminõbbek bámulatosan kivételes õsatyját. Legminõbbia legendái szerint, õ volt a világ legfortélyosabb személye. Azt mesélték, mikor látta, hogy télen a hosszú éjszakák sötétségétõl, milyen mélyen elszomorodnak a legminõbbek, az esõcseppekbõl szikrázó csillagokat varázsolt, melyek lehullva, betakarták egész Legminõbbiát, majd ezt a varázslatot, havazásnak nevezte. Ha friss zöldségre vágyott, csak meg kellett kérnie a zöldborsót, és az hüvelyébõl, egyenesen Minõész tenyerébe köpte a borsószemeket. Jól ismerte az állatok nyelvét, így hát a madarakat arra is rá tudta venni, hogy harsányan dalolni kezdjenek, ha meglátják a felkelõ napot. Egykor, több ezer esztendõs korában, Minõész úgy érezte, a hosszú élete során megszerzett töméntelen tapasztalattól annyira megtisztult és megerõsödött a lelke, hogy már nincs szüksége földhöz tapasztott testére, könnyedén lebeghet Legminõbbia üde légáramlatában. - Szeretett legminõbbjeim - szólt ekkor -, mint azt ti is tudjátok, vén varázsló vagyok, számtalan dermesztõ telet, tikkasztó nyarat, avar illatú õszt, virágillatú tavaszt átéltem már veletek, ükapáitokkal és azok ükapáival. Itt az idõ, hogy megszagoljam a hullámzó tavak feletti felhõk illatát, meghallgassam, mit mormolnak a föld mélyén gubbasztó kövek, és a vidám szellõkkel körbetáncoljam Legminõbbia hegyeit. De mindig itt leszek közöttetek, láthatatlanul, ezt ne feledjétek, és arra az esetre, ha mégis szükségetek lenne földhözragadt, testi valóságomra, hátrahagyok nektek egy léleklobbantó varázsigét, mellyel bármikor visszaparancsolhatjátok lelkemet, öreg testembe. - Van egy kicsinyke kunyhó, Legminõbbia közepén, a vaskos kõházak között - folytatta Minõész -, egy kihalt udvar eldugott szegletében, mely éppen olyan sokat megélt aggastyán az ifjú, sokemeletes házak között, mint jómagam a deli legminõbbek között. Ott rejtem el pihenõ testemet, és ti is ott találhattok rá, ha kell. Azzal Minõész leheveredett a házikó kidõlt-bedõlt falai között terjengõ, ezüstös félhomályban, és elsuttogta a leghatásosabb, léleklebbentõ varázsigét: "Várjatok rám csillagok! Én közétek illanok." Amint kiejtette a varázsige utolsó szavait, szemeit lehunyta, lelke kiröppent teste mélyérõl a kunyhó szürke homályába, onnan pedig a tetõcserepek közti réseken át kiszökkent, egyenesen Legminõbbia szabad levegõjébe. Persze Legminõbbia népe továbbra is okosan kormányozta virágzóan gazdag hazája sorsát, hisz õk Minõész leszármazottai voltak, így mindannyian örököltek egy fikarcnyit, az õ mérhetetlen bölcsességébõl. Csakhogy, egy sötét esztendõben Legminõbbiát is elérte a gonosz balszerencse. Minden rossz akkor kezdõdött, mikor Legminõbbia mesterszakácsa, Minõbeles, úgy döntött, cseresznyés lepényt süt, uzsonnára. Fogta a létrát, nekitámasztotta a konyha mögött nyújtózkodó cseresznyefának, felmászott, hogy szedjen egy kosár érett cseresznyét, és mikor a létra megbillent, szegény Minõbeles épp a kobakjára esett. Volt is jókora rettenet Legminõbbiában, mikor meglátták az éktelen, vörös dudort Minõbeles homlokán, ám a legminõbbek akkor estek csak igazán kétségbe, mikor rá kellett döbbenniük, hogy az erõs ütõdéstõl Minõbeles elfelejtette a minõmézes titkos receptjét. Szörnyû sorscsapás volt ez, hiszen a minõmézes volt Legminõbbia nemzeti eledele, ezt ette minden legminõbb, receptje Minõész dédapjának idején íródott, és legminõbb nemzedékeken át öröklõdött, egészen mostanáig. Ám az õsi recept elvesztésével, a Legminõbbiát sújtó katasztrófák sora még nem ért véget. Minõmézes híján, a legminõbbek már hetek óta éltek szikkadt zsömlén, aszott szalámin, fonnyadt almán, mikor váratlanul seregnyi szövetszívó szürkemoly támadta meg az országot. A falánk rovar minden egyes cérnaszálat bekebelezett, ami csak az útjába akadt, mohón felfalta a legvékonyabb rongydarabkákat is, a keszkenõtõl a koszfogóig mindent, ami szövetbõl készült. A legminõbbeknek szégyenszemre, muszáj volt papírruhába bújniuk, és akkor megérkezett, a Legminõbbiával szomszédos Nyugtonsosincsországból, a rövid, de rémisztõ hadüzenet. Mint az üzenetbõl kiderült, a nyugtonsosincsek azt tervezték, hogy háborút indítanak Legminõbbia ellen, mert a százévente megrendezett, hagyományos nyugtonsosincsfesztiválra a legminõbbek idén nem küldték el szokásos ajándékukat, a minõmézes tornyot. Ez a goromba figyelmetlenség rettentõen felbõszítette a nyugtonsosincsek népét, és elhatározták, morcos harcosokat küldenek Legminõbbiába. Hiába próbálkoztak elmés legminõbbek százai, bárhogy csûrték-csavarták furfangos ötleteiket, Legminõbbia gondjaira nem találtak megoldást. Sütöttek szakadt palacsintát, száraz perecet, szottyadt kiflit, de valódi minõmézest nem sikerült kisütniük. Képtelenek voltak megegyezni a nyugtonsosincsek mogorva követeivel, és semmiféle találékony ellenszer nem állította meg a szövetszívó szürkemolyokat. Végül a legminõbbek úgy döntöttek, Minõész segítségét kérik, hisz õ orvosságot talál minden szörnyû bajra, és nincs olyan szövevényes, kusza kérdés, mire ne tudna felelni. Így hát, a legminõbbek egyike belépett a Minõész testét rejtõ, roskatag, de még mindig álló házacska, pókhálóval beszõtt, gyógyfüvekkel benõtt, nyikorgó ajtaján, és az idõk során megráncosodott, sárga papírdarabkáról felolvasta Minõész léleklobbantó varázsigéjét: "Lelked ismét visszaszusszan! Cipõd újra földön csusszan!" Minõész felnyitotta szemeit, óvatosan kipöckölte gallérjából a pókfiókákat, tüsszentett egyet-kettõt, és így szólt: - Bûbájos, jó reggelt! Mi az a halaszthatatlan, amiért meg kellett szakítanotok legszebb álmomat?! - Csakis te segíthetsz rajtunk, nagyeszû Minõész - felelték a legminõbbek, és tövirõl hegyire elmesélték, a Legminõbbiában történt szörnyûségeket. Minõész elképedve végighallgatta Legminõbbia balsorsú történetét, majd nyomban munkához látott. Szorgosan sürgött-forgott, hol a minõmézes titkát kutatta a konyhában, cuppogó tésztákat dagasztva Minõbelessel, hol a szövetszívó szürkemolyok gyûlöletét tanulmányozta, öltözetének fogyatkozó foszlányain, hol hajnaltól hajnalig tárgyalva próbált békét kötni, a nyugtonsosincsek durcás küldötteivel. Így teltek el napok, hetek, hónapok, mialatt a legminõbbek feszült figyelemmel követték Minõész minden cselekedetét. És amint telt-múlt az idõ, és egyre sokasodtak Minõész léleklobbantás utáni tettei, a legminõbbek egyre jobban, és jobban furcsállták a dicsõ varázsló viselkedését. Ugyanis a furfangos Minõész, a legminõbbek bölcs õse, a világ leghatalmasabb varázslója, csámcsogott. Sõt, oly módon táplálkozott, akár egy nagy, kövér vaddisznó. Ráadásul, ha csöppnyit elszundított, azonnal oly eget repesztõ horkolásba kezdett, hogy még a tizenkét fejû sárkány is sírva fakadt, az üveghegyen túl, és ijedten azt zokogta: - Anya ne kiabálj! Ígérem, máskor jó leszek, és mind megeszem a királyfit! Ám amin a legminõbbek végképp elcsodálkoztak, az Minõész vakarózási szertartása volt. Mert a furfangos Minõész, akitõl egész Legminõbbia népe származott, bármerre ment is, minden hetedik lépésnél megtorpant, háromszor megvakarta a hasát, kétszer megvakarta a fülét, egyszer megvakarta az orrát, és csak ezután folytatta lépteit. A legminõbbek eleinte attól tartottak, Minõész megbetegedett, megártott neki a düledezõ viskóban töltött, sok-sok ezer év, de tüzetes kivizsgálások után, Legminõbbia legszakavatottabb doktorai kijelentették, Minõész makkegészséges. Néhányan azt mondogatták Legminõbbiában, hogy miután a tisztalelkû Minõész sosem ragasztaná a rágógumiját az asztalterítõre, az a kóbor lélek, akit az eldugott, kis kunyhó mélyén visszacsalogattak Minõész testébe, az nem is Minõész lelke volt. Viszont ezeket a történeteket nem hitte el senki, mivel Legminõbbia-szerte köztudott volt, hogy a léleklobbantó varázsige csak Minõész lelkére hat. Minden esetre, azzal az összes legminõbb egyetértett, hogy Minõésszel valami nincs rendben. Úgy gondolták, Legminõbbia elmés, páratlan ügyességû, daliás népe nem származhat egy habókos varázslótól, aki úgy hortyog, akár a náthás, mocsári szörnyeteg, és kézzel eszi a krumplifõzeléket. Egész Legminõbbia véleménye szerint, Minõész nem hasonlított a legminõbbekhez, sõt, az is kétséges volt, hogy valaha hasonlított hozzájuk, és ez a hír hamarosan Minõész fülébe is eljutott. - Látom kedves legminõbbjeim, már nem hiszitek, hogy én alapítottam ezt a meseszép országot, nem hisztek bennem, és bámulatos varázslataimban - mondta szomorúan Minõész. - Lehet, az a baj, hogy Legminõbbia legendái csak éppen ezekrõl a bámulatos varázslataimról szólnak, és arról nem, hogy már akkoriban is kézzel ettem a krumplifõzeléket. Pedig ebben is hasonlítotok rám, hiszen minden legminõbbnek vannak furcsa szokásai, van, aki a fülét nyújtogatja, van, aki a füstöt szürcsöli, és van, aki sosem fésülködik. Talán, túl sok volt az a néhány ezer év, amit láthatatlanul lebegve töltöttem köztetek, mert eközben elfelejtettétek, milyen vagyok a testembe bújva. Bárhogy keserítette is szívét a legminõbbek csökkenõ csodálata, Minõész kitartóan dolgozott, és serény munkája nemsoká meg is hozta gyümölcsét. Igaz, a minõmézes õsi összetevõit nem találta meg, ám feltalálta a legalább olyan ízletes minõmákost, Legminõbbia új, nemzeti eledelét. Azt is észrevette, hogy a szövetszívó szürkemolyok átható utálatot éreznek a citromsárga szövetek láttán, ezért minden legminõbbnek citromsárga ruhát varratott, és a szövetszívó szürkemolyok hamarosan elmenekültek Legminõbbiából. A nyugtonsosincseket is sikerült kibékítenie, bár ennek harminchárom minõmákos torony volt az ára, melyeket - barátsága jeléül - Legminõbbia népe ajándékozott, Nyugtonsosincsország nagyra becsült lakóinak. Végezetül, amikor már minden bonyodalom elrendezõdött Legminõbbiában, Minõész bûvös zsebkendõjével kimerülten megtörölte nedves homlokát, és úgy határozott, ismét láthatatlanná válik. Így majd a legminõbbek szép lassan megint megfeledkeznek furcsa szokásairól, csak legendás varázslataira fognak emlékezni, és hinni fogják, hogy õk egy halhatatlan varázsló dicsõséges leszármazottai. Elbújt hát rogyadozó, csöndes kunyhójában, magára zárta a csikorgó ajtót, és újból elmotyogta a léleklebbentõ varázsigét. Minõész lelke most is ott lebeg Legminõbbiában, a csipkéstollú felhõk szárnyain, a csodálatos legminõbbek között, kiknek büszke népe ma is boldogan él, ha azóta el nem vándorolt.   Vissza a mese oldalra