FÉNYESESZŰ TÜNDÉREK
Ott, ahol a feketeség mély és határtalan, a hideg és sötét semmiben,
van egy habos párahéjba burkolt, tarka-barka bolygó, a Sokkérgű. A
Villámdörgető Bolygógörgető nevezetű hatalmas óriás rengeteg forgó
gombócot, pörgő gömböcöt gyúrt, és kerekített, azután valamennyit
szerteszét szórta a semmiben, mégis a Sokkérgű lett mindegyik közül
a kedvence. Erre a bolygóra ugyanis, együgyű élőlényeket is telepített.
Remekül sikerült ez a pompás golyóbis, Villámdörgető Bolygógörgető
szeretettel forgatta, figyelgette, mígnem egyszer csak azt tapasztalta,
hogy a bugyuta élőlények közül néhányan, olyan régóta tapossák a Sokkérgű
ráncos bőrét, oly régóta hasítják habos párahéját, hogy mérhetetlen
unalmukban, szívük szerint, már-már leugranának róla. Ők hamar kitűntek
a többiek közül, és miután tetteik elhatalmasodtak a Sokkérgűn, mohó
életű Aranyharapdálók lettek.
Minden Aranyharapdáló úgy hitte, a Sokkérgű csúnya, sivár és rettenetes,
viszont az Arany csodálatos és mindenekfeletti. Imádták az Aranyat.
Számlálatlanul falták a guruló Aranyérméket, élvezettel szopogatták
a rücskös Aranyrögöket, a finom Aranyszálacskákból puha gombolyagokat
csócsáltak, és úgy nyelték, marékszám, a szemcsés Aranyport pedig
csak beszippantották, mint a levegőt. Vég nélkül tömték magukba az
Aranyat, egészen hascsikarásig, Sokkérgű otthonukat azonban egyre
jobban gyűlölték.
Villámdörgető Bolygógörgető nagyon elszomorodott az Aranyharapdálók
gyűlöletétől, hiszen az ő tenyere által valaha kerekített golyóbisok
legszebbike, csakis a Sokkérgű lehetett. Elhatározta, feltétlenül
megüzeni ezt Aranyharapdálóknak is, hadd tudják meg, mi az igazság.
Apró Aranyharapdálóknak álcázott, Fényeseszű Tündéreket küldött közéjük,
kiknek tündöklő szemében ott fénylett a Sokkérgű egész világos valódisága,
és ajkuk tiszta szavakkal csilingelt. Őszinte tudomány volt minden
mozdulatukban, szólongatták a végtelenül szólót, teregették az éktelenül
tetszőt, ismerték a Sokkérgű valamennyi illatát, megkóstolták az összes
ehetőt, és megérintettek bármit, ami elkapható.
A Fényeseszű Tündérek le s fel szaladgáltak a Sokkérgűn, és örökké
csak azt súgták, mondták és ordítozták:
- A Sokkérgűnél nincs szebb és csodálatosabb gömbölyű világ! Az Arany
a hasatoknál fogva húz lefelé!
Az Aranyharapdálók viszont állandóan azt harsogták vissza:
- A Sokkérgű csúf, nyomorúságos és rettenetes, ámde az Arany bámulatra
méltó és mindenekfeletti!
De a Fényeseszű Tündérek nem csak sugdolództak, beszéltek és kiabáltak,
hanem folyton-folyvást lopták az Aranyharapdálók töméntelen Aranykincseit.
Alkonyatkor az összes lopott holmit felhajították Villámdörgető Bolygógörgetőnek,
ő pedig azonnal feketére sütötte a cifra színű Aranyat.
Csakhogy valamicske Arany mindig kicsúszott Villámdörgető Bolygógörgető
markából, és hajnalban visszahullott a Sokkérgűre. A Fényeseszű Tündérek
pedig annyiszor hallották az Aranyharapdálók süket mondókáját, hogy
lassacskán ők is hinni kezdték: "A Sokkérgű rút, kopár és rettenetes,
ám az Arany káprázatos és mindenekfeletti!".
Aki valaha Fényeseszű Tündérként pottyant a Sokkérgűre, előbb-utóbb
menthetetlenül Aranyharapdálóvá formálódott.
Így aztán Villámdörgető Bolygógörgető azóta sem tehet mást, mintsem
pillanatról pillanatra újabb és újabb Fényeseszű Tündéreket küld a
Sokkérgűre. És a Fényeseszű Tündérek szakadatlan törekvéssel suttogják,
mesélik, kiáltozzák az áttetsző igazat, és fáradhatatlanul szórják
Villámdörgető Bolygógörgető felé az Aranyharapdálók hasztalan Aranyholmiját.
