Grimm legszebb meséi
Vissza

AZ ORSÓ, A VETÉLÕ MEG A TÛ

Élt egyszer egy faluban egy szegény árva lány. Apja-anyja még kiskorában meghalt; nem volt neki egyéb rokona, csak a keresztanyja. Az egymagában éldegélt házacskájában a falu végén, és szövésbõl, fonásból, varrásból tengette az életét. Magához vette a kis árvát, tisztességgel felnevelte, és már korán munkára szoktatta.

Mikor a lányka tizenöt éves lett, az öregasszony hirtelen megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra; ágyához hívta hát a keresztlányát, és így beszélt hozzá:

- Édes lányom, tudom, itt a végem. Neked adom a házacskámat, legalább fedél lesz a fejed fölött, és rád hagyom az orsómat, a vetélõmet meg a varrótûmet, azzal megkeresheted a kenyeredet.

Azzal megáldotta a lányt, még egyszer lelkére kötötte, legyen mindig szorgalmas és jámbor, aztán lehunyta a szemét, és meghalt.

A keresztlánya megsiratta, illendõen eltemette, és attól fogva egyedül élt a faluvégi kis házban. Szorgalmasan dolgozott, szõtt, font, varrogatott, s amit csak tett, azon mind megfogant az öregasszony áldása. A kamrában mintha magától szaporodott volna a len, és valahányszor egy-egy kendõt vagy szõnyeget szõtt, valahányszor egy-egy inget megvarrt, mindjárt akadt rá vevõ, és tisztességgel megadta az árát. Így hát a lány sosem szenvedett ínséget, sõt még másoknak is tudott juttatni valamicskét a magáéból.

Abban az idõben történt, hogy a király fia végigjárta az országot, és feleséget keresett magának. De mert szegényt nem volt szabad választania, gazdagot meg õ nem akart választani, azt mondta:

- Azt veszem el, aki egyszerre a legszegényebb is, meg a leggazdagabb is.

Útja során elért abba a faluba is, ahol az árva lány éldegélt. Szokása szerint nyomban kérdezõsködni kezdett, ki a leggazdagabb és ki a legszegényebb lány a faluban. Elõször a leggazdagabbat nevezték meg neki; a legszegényebb meg - mondták - egy kis házban lakik az alvégen.

A leggazdagabb lány már reggel óta kint ült a kapujukban. Felcicomázta magát, kevélyen páváskodott, s amikor a királyfi odaért, fölkelt, elébe ment, és illegve-billegve mélyet bókolt elõtte. A királyfi éppen csak végigmérte; nem szólt egy árva szót sem, meghúzta a kantárszárat, és továbblovagolt. Poroszkált a szegény lány házacskája felé.

Bezzeg az nem lopta a napot a kapuban! Bent ült a szobában, és szorgalmasan font, nem törõdött semmi mással, csak a finom szállal meg a pergõ orsóval. Hanem azért egyszer mégis föltekintett, s akkor észrevette, hogy a királyfi beles az ablakon. Mélyen, nagyon mélyen elpirult, lesütötte a szemét, és szaporán font tovább. Hogy a szál ezúttal elég sima lett-e, azt én nem tudom; csak annyit tudok, hogy a lány addig fonta a fonalat, addig járatta az orsót, míg a királyfi el nem lovagolt. Akkor aztán felállt a rokka mellõl, kitárta a szoba ablakát, s azt mondta:

- De nagy hõség van idebent!

És utánanézett a királyfinak, nézte, ameddig csak a fehér tollat látta, amelyik a kalapján lengedezett.

Mikor már a toll is eltûnt a messzeségben, visszaült a rokkájához, és tovább font. Egyszer csak eszébe ötlött egy réges-régi mondás, még a keresztanyjától hallotta, az szerette munka közben hajtogatni. A lány eltûnõdött rajta; észre se vette, egyszer csak elkezdte dúdolni:

Orsóm, orsóm, menj ki szépen,
hozd ide a võlegényem.


Az orsó abban a pillanatban ugrott egyet, és kiperdült az ablakon. A lány elámult, odaszaladt az ablakhoz, s az orsója után nézett. Hát látja: nagy vígan táncol tova a mezõn, és csillogó-villogó aranyszálat gombolyít le maga után. Pergett, pergett, aztán hirtelen eltûnt a szeme elõl.

Több orsó nem volt a háznál; a lány nem tehetett jobbat, elõvette a vetélõt, leült a szövõszékhez, és szõni kezdett.

Míg a vetélõ ide-oda járt a kifeszített szálak közt, és zizegve, zümmögve szõtte a vásznat, az orsó egyre tovább pergett, árkon ugrott át, bokrot szökött keresztül, s mire a szál a végére járt, utolérte a királyfit. Az igen elcsodálkozott.

- Hát ez mi? - kiáltotta. - Csak nem az utat akarja mutatni nekem ez az orsó?

Megfordította a lovát, és visszaügetett az aranyfonál mentén.

A lány pedig egyre a munkája mellett ült, s egyszerre csak dúdolni kezdte a réges-régi kis dalt:

Vetélõcském, szõjél szépen,
hozd ide a võlegényem.


A vetélõ abban a pillanatban elpattant elõle, kiugrott az ajtón, s ott a küszöb elõtt gyönyörû szõnyeget kezdett szõni, olyan szépet, hogy szebb talán még nem is volt a világon. A két szélén rózsák, liliomok díszelegtek, középütt aranymezõben zöld indák tekeregtek, köztük nyulacskák ugrándoztak, õzikék kandikáltak, szarvasok szökelltek, az ágakon meg tarka madarak ültek; egyéb sem hiányzott mint hogy nótázni kezdjenek.

Megszökött hát a vetélõ is. A lány mit tehetett mást? Elõvette a tûjét, s varrni kezdett. Közben pedig azt dúdolta:

Takaríts ki, tûcske, szépen,
mindjárt itt a võlegényem.


A tû abban a pillanatban kiugrott a kezébõl, s mint a villám, elkezdett ide-oda cikázni a szobában. Mintha csak láthatatlan szellemek dolgoztak volna a nyomában, ide villant, oda villant, s lám asztalra, padkára szép zöld terítõ borult, a székekre bársony feszült, az ablakon finom függöny fehérlett. Az utolsó tûvillanáskor a lány kitekintett, és meglátta a messzeségben a királyfi kalapján a forgó fehér tollát.

Jött, jött a királyfi, amerre az orsó az aranyfonállal az utat mutatta. Odaért a házhoz, leszállt a lováról, bevonult a pompás szõnyegen a szegényes kis házba; a szobában ott találta a lányt. Egyszerû volt a ruhája, de úgy ragyogott benne, mint bokron a rózsa.

- Te vagy egyszerre a legszegényebb is, meg a leggazdagabb is - mondta a királyfi -, gyere velem, légy a feleségem!

A lány egy árva szót sem szólt, csak mosolygott, és a kezét nyújtotta feléje. A királyfi megcsókolta, kivezette a házból, nyergébe emelte, és hazavitte a palotájába.

Megülték a lakodalmat az orsót a vetélõt és a tût pedig elhelyezték a királyi kincseskamrában. Ország-világ a csodájukra járt; õk pedig nagy becsben tartották a kedves szerszámokat, amíg csak éltek.